parterapia

Egy pár családdá válása számos buktatót rejt magában, ezek közül az egyik leggyakoribb és legtöbb problémát okozót a munkamegosztás egyenlőtlensége jelenti.

Nem akarok most belemenni abba, hogy mi minden összetevője ennek a problémakörnek: egyaránt beletartozik a nők munkavállalásának megkezdése és a régi szerepkörök fennmaradásának összeegyeztethetetlensége, a hagyományos férfimunkák civilizációs megszűnése, a nők -"asszonyállatok"- megítélésének csak lassú változása stb.

A lényeg a kialakult helyzet: a nő ugyanannyi időt tölt a munkahelyén, mint a férfi -és az, hogy mindezért kevesebbet keresnek, még mindig társadalmi bűn, amely mielőbbi jóvátételt követel-, emellett pedig a családi teendők is az ő vállát nyomják. Mindez megspékelődik azzal, hogy a jelenkori gyereknevelés jóval nagyobb tehertételt követel: a mai gyerekek elképesztően ingergazdag világba születnek bele, nekik már rég nem elég, ha a sámlin kuporogva nézhetik, ahogy anyu főz. Figyelmük lekötése, a -szerencsére- modernizálódott, megértő nevelési módok már sokkal több időt és energiát kívánnak – ami rendszerint a nőre hárul.

A legszomorúbb pedig, hogy még mindig tartja magát „a gyereknevelés nem munka” szemlélete, még akkor is, ha a férfi elviekben nem ért ezzel egyet. Gyakorlatban azonban hazajön, a „családért végzett munka” (mert? A nő kiért dolgozik a munkahelyén, még akkor is, ha a fizetése kevesebb? És ez utóbbi vajon melyik nem bűne?) fontosságának tudatával, az „ezek után kijár nekem a kényeztetés” önkéntelen elvárásával. Levágja magát a fotelbe, a gép, tévé elé, várja a vacsorát, várja, hogy a sivító gyereket az asszony vigye már le kicsit a játszóra vagy foglalja le legalább, etesse meg, végezze el vagy felügyelje az esti tisztálkodását, fegyelmezze meg, dugja ágyba. És ezen egy „elmosogatok vacsora után” látszólag nemes felajánlása és elvégzése sem segít. Hol van ő még egy elmosogatással attól a munkamennyiségtől, amit a párja a mai napon a magáénak tudhat?

Pedig a közmegítélés szerint ő jó férj-apa, elmosogat, a gyerekkel is bolondozik egyet, netán még mesét is olvas. De valóban jó fej-e az, aki elnézi, hogy -az elméletileg- gyengébb nő minden nap többet dolgozik, mint ő? És ezért még kevesebb is a fizetése, és a lelki szabadsága feláldozódik a ráutaltság folyamatos érzésén? Egyéb szabadságaival egyetemben – mert nem a főzés, mosás, gyerekfürdetés szívja el úgy az erejét, ahogyan azt soha, senkinek nem kellene megtapasztalnia. Hanem a szünet nélküli szolgálat, a saját minőségi idő siralmasan kevés mennyisége.

Hogy te mindig átvállalod a szombatot a gyerekkel, és lám, milyen jól működik és semmiség az egész? Hogy egyszer már vigyáztál két hétig is a gyerekre, mikor az asszony kórházban volt, és meg se kottyant? Ez csupán a közmondásos pohár víz esete: attól függ a súlya, hogy mennyi ideig kell tartanod. 5 percig a levegőben tartani nem kunszt. Próbáld meg 5 órán keresztül. A nők ezt csinálják. Egy életen keresztül tartják azt a poharat, ha most 5 éves a gyereked, akkor már 5 éve tartja úgy, hogy csak pillanatokra vették át tőle. A régi férfiak -persze történelmi korszaka válogatja, de akkor úgy mondom: a szememben igazán férfiak- kivették asszonyaik kezéből a munkát. Mi meg elnézzük, hogy ők dolgozzanak többet. Leég a pofámról a bőr. A tiédről nem?

Régóta vallom, hogy a házasságokkal akkor kezdődnek a bajok, amikor köttetnek. Olyan elvárásokkal vágnak ugyanis bele a felek a -mindig szajkózom- Közös Vállalkozásba, hogy óhatatlanul kudarcra van ítélve a dolog. Hogy melyek ezek? Nagyjából azok, amelyeket a hollywoodi boldogság összetevőiként ismerünk:

- a vásznon összebújnak a párok, és arról ábrándoznak, hogy bárcsak a pillanat örökké tartana

- a nagy szerelemek közös ismertetőjele, hogy sosem kívánnak meg más emberi lényt hozzájuk frigyelt párjukon kívül

- mindig minden percüket együtt töltik

- folyton világ- és egymástmegváltó kérdések megtárgyalása képezi a kommunikációjukat

és úgy egyáltalán: olyan magasan szárnyalnak a szerelem rózsaszín szárnyán, hogy ez a hétköznapi, csúf világ fel sem ér hozzájuk.

Persze minden pár jól tudja, hogy ilyen csak a filmeken van, ám mégis beléjük fészkeli magát az elégedetlenség piszkálkodó kis koboldja: bezzeg az én pasim/nőm az ágyból kikelve rögtön a hűtőszekrényhez nyargal, észrevettem, ahogy a kollégát igenis olyan szemmel fürkészte, örül, ha különvonulhat és a legmagvasabb kérdés, amit megvitattunk az elmúlt időkben, az a szétköpödött szotyihéj a teraszon.
Rendszerint el is hangzik a vád: Hollywood tehet mindenről. Meghamisította a valóságot, nemcsak a modelltestek elérhetetlenné retusáltak, de a párkapcsolati minták is nem létezőek, rózsaszín máz, amit szépen addig csöpögtettek az emberek arcába, míg a rabjaivá váltak, elvárásokat termelt ki, keserű csalódásokkal.

Csakhogy, azt gondolom, másutt kell keresni a probléma gyökerét. Hollywood előtt ugyanis meg lányregények voltak. Hősszerelmes versek voltak. Volt költő, aki úgy írt lángoló sorokat élete végéig, hogy egyszer sem érinthette meg még a ruhája szegélyét sem múzsájának. Elképzelt ideák felé repkedő, a valóság fölé szárnyaló szerelmes szavak töltötték meg a regények, kalendáriumok lapjait, a népdalok édesbús dallamait, a mítoszok isteni magaslatokba törő történeteit.

Ez a habos ködbe, megfoghatatlan ideákba, megvalósíthatatlan nagy szavas eszmékbe öntött érzelemvilág ugyanis az emberi lélek sajátja, egyik fejlődési fokozatának (a kamasz- és ifjúkornak) a velejárója. Bizony, jól olvastad, a kamaszkoré. A lélek pubertásáé, amiből viszont ildomos lenne kievickélni a házasság megkötésére. Az ugyanis két felnőtt ember szövetsége, csakis akkor működik. Két felnőtt, érett lélek közös ügye, akik pontosan tudják, mit várhatnak a másiktól egy kapcsolatban. Igen, suhanhat át a másik fején pajzán gondolat egy vonzó ember láttán. Igen, szüksége van a külön időre, térre, és igen, sokszor olyankor is vágyni fog rá, amikor mi vele lennénk. A kommunikációnk hétköznapiasabbá, az ágyjelenetek visszafogottabbá és ritkábbakká, a titokzatosság ismerősebbé fog válni. És mindez nem rossz, mi több, nem is lényeges: a lényeg ugyanis az élethosszig tartó szövetség, amit ezzel a nagyszerű emberrel kötök meg, akit társamul választottam. Vállvetve haladunk egy közös úton, ahol számos nehézség fog várni, hiszen az élet ilyen, és nekem végig kell járnom – vele, akinek a személyisége napról napra tanulandó feladatom lesz, ahogy közös gyermekeink lelki mélységei is.

Nagy csoda tud ez lenni, ha így történik meg. Vagy ha így döntenek a felek útközben, mert a párterápiákon bizony erre is bőven van példa. Csaknem a válás küszöbén rádöbbennek, hogy hát hiszen csak fel kell nőniük. És megteszik, mert szeretik egymást, mert óvni akarják a gyermekeiket, mert társuk már annyira a másik, hogy ne adják fel, és mégis ő legyen az, akivel az életen végiggördülő közös burkot megalkotják. De ehhez fel kell nőniük. Felnőni pedig nem rossz, csak nehéz. És nem Hollywood miatt, hanem mert a kamaszkor lángolása olyan bódítóan gyönyörű. De hidd el, a felnőttek szövetsége, két lélek egymásba kapaszkodott egysége ugyanez, egy oktávval feljebb.

Közös legyen a kassza a családban, vagy mindenki boldoguljon a saját fizujából? Ebben a kérdésben a párterapeuták mindig óvatosan foglalnak állást, mondván, ennek ez az előnye, amannak meg az, így is jó meg úgy is jó. Mondhatnánk ezt korrekt hozzáállásnak, ám én úgy gondolom, voltaképpen maszatolásról van szó. A pénz ugye kényes dolog, eleve finomkodva nyúlunk a témához, a felek keresetei nem egyformák (erről lentebb szó lesz), a pénz tulajdonképpen magánügy, még az egy cégen belül dolgozók sem tudják egymás fizetését. Ez a magánügy jelleg aztán megmarad a családon, házasságon belül is, terapeutaként ezt mindenképpen így kell kezelni, a felek jövedelme kinek-kinek az intim szférájába tartozik.

Piha! Mert? Nem egy közösségről van szó, nem egy élethosszra kötött közös szövetségről? Tudom, mindig ezt szajkózom, de továbbra is ezt tartom minden jó kapcsolat alapjának: a szemléletet, amely szerint a házasság közös vállalkozás, amelyben a párom a társam, a legfőbb feladatunk pedig ezt a közös vállalkozást virágoztatni, működtetni. Minden más a háttérben van. Én is, te is, mert a boldogságunk alapja többé már nem az egyszemélyes élet. A forrás ezentúl a házasság, a család, hisz abban élve folytatom tovább az utam, ha az nem működik, semmi nem működik. A legfontosabb célom tehát, hogy ez a közös vállalkozás rendben menjen, a társamnak is ez a célja, vállvetve küzdjük át magunkat és gyermekeinket és az élet nehézségein, egymás mellett járjuk be fejlődésünk fokozatait.

Ezzel a szemlélettel azonban a külön kassza igenis összeegyeztethetetlen. Megmarad egy határvonal a két fél között, a „te különálló személy vagy” elidegenítő alapvetése. Mert tiszteletben tarthatjuk a másik magánszféráját, a családtól független célokkal is rendelkező személyiségét, biztosíthatjuk a teret és a magánidőt, igen, ilyenkor nagyon is szükség van erre a „vagyunk mi, de vagy te is, tőlünk függetlenül” hozzáállásra. Ám a szakadatlanul jelen lévő területen, a pénz területén ez idegenséget eredményez, az egy családdá olvadást igenis gátolja.
Nem azt mondom, hogy nem kell a külön „zsebpénz”. Ám ez járjon egyformán. A fizetések vándoroljanak a családi kasszába, amelyből pl. hetente ki-ki kiveszi a maga külön kedvteléseire, szükségleteire szánt összeget (egyforma összeget! Amennyi az egyik "zsebpénze", annyi a másiké is, ha elkölti, ha félreteszi.). Minden más családi ügy, a kiló kenyértől a szükséges új telefonon át a rezsiig.

Hogy eltérő a két kereset? Még inkább közös kassza! A sokszor arcpirító béregyenlőtlenséget férjként, családapaként, szerető társként legalább úgy korrigáljuk, hogy mi magunk egyenlőnek tekintjük a társunkat. Aki ugyanannyit, mi több, többet dolgozik, mint mi. Nem a férjeknek kellene ezt korrigálni, persze. De ha a feleség kevesebbet keres, akkor az egész házasságos-családos vállalkozás kevesebbet keres. Ennyiről van szó, és nem többről, nem arról, hogy eltartjuk a másikat. Ébresztő, közös vállalkozásotok van! Azzal a gazdasági háttérrel, amit ketten együtt biztosítotok. Ki-ki annyit tesz bele, amennyije van. És majd a közösből megkapja, amire csak kizárólag önmagának van szüksége. Hiszen már nem egyszemélyes életutat járunk - ha a közösre fókuszálunk, akkor fókuszálunk a boldogságra.

Tudom, sarkalatos álláspont, ám nem mondhatok mást, maszatolni pedig csupán az etika és a téma kényessége miatt nem fogok, mert az nem visz előre. Közös vállalkozásba vágtál, a közös kassza ennek természetes velejárója. Nem, nem szúrod el a házasságod, és nem vezet váláshoz, ha külön kasszán éltek. Még előnyeit is élvezitek. De a tökéletes családdá alakulás ábrájába belerajzoltatok egy határvonalat, ami ott van, túlléphetetlenül.

"Nem akar szexelni az asszony". "A férjem már rám se néz". A párkapcsolati problémák jelentős hányadának kiindulópontja a testiség, annak elégtelen volta. Hogy megoldható-e? Minden esetben. 100%-os megoldási arány, ez aztán a kilátás! Így van, csakhogy van egy jókora bökkenő: mindez akkor igaz, ha kizárólagosan a szexualitás a probléma gyökere. Ám ez a lehető legritkábban van így.

Az okok általában sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Sértettség, a törődés, tisztelet, támogatás hiánya, gátlások és bizonytalanságok ésatöbbi mellett a szexuális kultúra kialakulatlansága vagy az eltérő igények csak a jéghegy csúcsai. Persze mindezek szintén orvosolhatók (a legtöbb esetben legalábbis, ahol meg már nem, ott meg kell érteni, hogy külön-külön nagyobb esély van a boldogságra), ám ahhoz akarni kell. És megint visszatértünk oda, amin szerintem a legtöbb párkapcsolat elcsúszik. Nevezetesen a házasság mint közös vállalkozás szemléletének a hiányához. Először ezt kell kialakítani, és ha ez megvan, hirtelen óriási kilátás nyílik a problémák megszüntetésére.

Ha ugyanis egy élethosszig tartó közös vállalkozásnak tekintjük házasságunkat, akkor

• egyértelművé válik, hogy a szexuális területre kiemelt figyelmet kell fordítani, hiszen a család „vezetősége” ezen a ponton, a férfi-női viszonyuláson keresztül kapcsolódik egymáshoz, a többiek között vérségi kötelék van. Az ő kapcsolatuk alapjául viszont szerelmük szolgál, ennek rendszeres megerősítése alapvető tehát.

• A fentiek értelmében ha gond van, mindkét fél a megoldásra fókuszál, nem kérdés többé, hogy a „jól van ez így akkor is, ha neked nem okés” álláspontja teljességgel elfogadhatatlan. A kapcsolat egyik legfőbb terén problémák jelentkeztek, a „vezetőség” azonmód összeül, hogy megoldást találjon rá.

• Ha nem ködös (hollywoodi) elképzelések megvalósulását várjuk el kapcsolatunktól, hanem társunkkal mint új családunk másik alapkövével egy életre szerződtünk, és ő is így tett, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy velünk akar lenni, férfiként/nőként mi vagyunk a kapcsolódási pontja a világban, ha szexre vágyik, felénk nyújtja a kezét.

Ez egy rendkívül fontos prekoncepció, amellyel minden párnak rendelkeznie kéne. Hogy biztos vagyok a másik velem kötött szövetségében, abban, hogy ő is ezt a családot akarja és velem akarja. Mert akkor nem az merül fel bennem, ha a másik szexuális igényei csökkennek, hogy van valakije, vagy már nem vágyik rám, ronda lett a testem, nem tekint már nőnek/férfinak. Ugyanis ezek munkálnak bennünk akkor, amikor duzzogva hátat fordítunk a másiknak, epés megjegyzéseket teszünk a szexhiányról, napokig nem szólunk egymáshoz egy visszautasítás miatt.

Mindig azt mondom a hozzám forduló pároknak, hogy úgy kellene ezt tekinteni, mint a gyerekek teszik. Kész tényként kezelik, hogy a barátjuk szeret velük játszani, elvégre őket választotta. Hogy nem akar bújócskázni? Kár, mert ehhez lett volna kedvem, de akkor legózzunk. Eszükben sincs a másikban vagy önmagukban keresni a hibát, a bújócskával van csak baj, nem mással.

A szexualitás épp ilyen egy házasságban: játék, a felnőttek egyik legkedvesebb játéka. Amit egymással akarunk játszani. A szex azonban a legnagyobb élményt nyújtó, ám egyben a „legfáradságosabb” játék is. Mert ő kívánja meg a legnagyobb átlényegülést. Anyából nővé, könyvelésben elmerülő menedzserből egy teljesen más világba merülő szerelmes férfivá, a család ügyeit intéző vezetőségből egymás tekintetébe kapaszkodó párrá. Át kell lényegülni hozzá. Ami nem mindig olyan egyszerű, így nem biztos, hogy ezt a játékfajtát fogja választani a másik, még akkor sem, ha ez hozza a legnagyobb élvezetet.

A lényeg viszont az, hogy attól még velünk akarja játszani. Akarja és velünk. Ha ezt nem kérdőjelezzük meg, máris eltűnnek a durcázások, vagdalkozások, sértett hátatfordítások. A visszautasító pedig mindvégig szem előtt tartja, hogy erre az átlényegülésre ha most nem is, de majd időt kell szakítania, hiszen mindannyiuk számára fontos a szerelem atmoszférájában való találkozás.

Technikai problémák, eltérő igények, különböző vágyak? Ugyan, ezek könnyen orvosolhatók– már ha a párkapcsolatot annak tekintjük, ami, életünk legfontosabb projectjének. Onnantól kezdve ugyanis vállvetve küzdünk azért, hogy minden, beleértve a szexualitást is, a lehető legjobban működjön, és onnantól kezdve már tökéletesen alkalmazhatók a párterápiás, szexuálterápiás módszerek, gyakorlatok, amelyekkel a szexuális területet árnyékoló problémák felszámolhatóak.

A gyerek tönkreteszi a házasságot?

Mintha évről évre nőne a baj a válások, a párkapcsolat kialakítása és fenntartása, a jól működő családi élet területein. Mintha a házasságok vagy meg sem köttetnének, vagy ha igen, és még nem váltak el, akkor néma megkeseredettségben élnék egymás mellett az életüket a párok. Ugyan párterapeutaként én azokkal a családokkal találkozom, ahol már mentőövre van szükség, de nem pusztán emiatt látom így: a statisztikai adatok és a közvetlen környezetben tapasztaltak is ezt mutatják. Mindez fokozottan így van a gyerekvállalás és -nevelés időszakában, olyannyira, hogy nem egy páciensemben fogalmazódott már meg a kérdés: a gyerek tönkreteszi a házasságot?

A családdá válás megrengeti az alapokat 
Nem szoktam népszerű lenni a válasszal: igen. Nincs az a kapcsolat, ami ne reccsenne bele a családdá válás terhébe, legalább egyszer, legalább egy kicsit. Általában többször és nagyon. Akik sosem veszekedtek, most semmiségeken is hajba kapnak. A sosem ordibálóktól zeng a lakás, a mindig-törődők elfelejtik még a születésnapokat is, a precízek őrjítően hanyagok lesznek, a szép szavak közé olyan ingerült jelzők csúsznak, amelyekről sosem hittük, hogy hallani fogjuk őket a társunk szájából. Igen, a gyerekvállalás kapcsolatromboló, és van, amelyik kapcsolat kibírja (erősebb alapokon nyugszik, a felek tudatosabbak a védekezésben), van, amelyik nem. Ilyenkor jön (szerencsésebb esetben) a párterápia, ami aztán vagy működik, vagy nem. Sokszor már az első találkozás után megmondom: kár a gőzért, a vonat elment, túl késő bármit is tenni. (Ezzel sem teszek szert túl nagy népszerűségre, viszont cserébe később igazam lehet).

A párkapcsolati műveltségünk katasztrofális 
A szomorú az egészben, hogy mindig megelőzhető lett volna a baj. Méghozzá azzal, amivel minden más baj is: tudással. De épp ez az, ami hiányzik. Mondhatni úgy is, a párkapcsolati műveltségünk katasztrofális, ami nem csoda, de erről majd máskor. A lényeg, hogy úgy vágunk bele életünk legfontosabb útjába, hogy gőzünk sincs, merre tartunk, és nem viszünk semmit magunkkal. Illetve az még istenes lenne, ha semmit nem vinnénk, de még meg is pakoljuk magunkat irracionális elképzelésekkel (tehát elvárásokkal). És aztán minden ezen bukik el.

Ezért nem működnek a házasságok 
Én a legfontosabb hiányosságokat a következőkben látom: 

Amikor életünk társát választjuk, elfelejtjük emlékeztetni magunkat, hogy az évek során változni fogunk. Nem egyformán és nem egyszerre. Ami most csodás közösséget biztosít, az holnap eltűnhet. És el is fog. Ha mindezzel nem vagyunk tisztában, csak pislogunk majd, hogy „hova lett, az a vidám/vadliberális/nagyvonalú stb. ember, akibe beleszerettem?”. És persze kit hibáztatunk mindezért? A társunkat, akinek volt képe megváltozni.

A szerelem izzó lobogása nem tart örökké, ám akármennyire is tudatában vagyunk ennek, sértetten vesszük tudomásul a csitulás bekövetkeztét. Ha a gyerekvállalás döntését még a kezdeti, lilaködös állapotban hoztuk meg, óriási csalódottsággal állunk a projekt kellős közepén. Felelős? Ha másképp nem is, tudat alatt általában a szerelem tárgya, aki lám, olyanná lett, hogy már nem tudja felgyújtani a lángot.

Annyira varázslatosan hangzik, hogy kettőnkből egy lesz, a szerelmünk egy új emberi lényben teljesedik ki. Csakhogy az a lény enni, sírni, kimeríteni, birtokba venni, elnyomni fog, még ha cserébe a legszebb kötődést nyújtja is. És egy nagy tévedés van itt is: nem a szerelem beteljesedése valósul meg a gyerekkel. Annál mérhetetlenül nagyobb súlyú dolog következik be: a családdá válás. Ez gyakorlatilag átlényegülés. Úgy döntünk, hogy az életet és a személyiséget, amit eddig éltünk és akik eddig voltunk, lezárjuk. Belekezdünk egy, az eddigiektől nem független, de minőségében teljesen újba. Mindezt azzal az emberrel, akit választottunk, és azzal a gyermekkel, gyermekekkel, akiket kapunk. A szerelem beteljesüléséhez ennek nincs köze, ez egy másik dimenzióba való ugrás, és egy vállalkozás kezdete: a társunkkal együtt felépítendő családé.

Ám ritkán gondoljuk át ezt így. Helyette ott állunk kiüresedve, ordító gyerekkel és összezúzott álmokkal. Naná, mert az álmaink nem erről szóltak. Nem azon merengtünk, milyen nagyszerű vállalkozássá is fejlődik majd a családunk a sok-sok belefektetett munkának, az egymás melletti kitartásnak, elmélyülő ismereteinknek köszönhetően. Ha ilyen álmaink lettek volna, a tetteink is ilyen irányokba mutattak volna, s nem egy válás kellős közepén találnánk magunkat. De nem, az álmok összetörnek, mert lankadatlan szenvedélyről, kizárólagos figyelemről, szerelmes összeolvadásokról szólnak.

Egyik emberi kapcsolattól sem várjuk el olyan erősen, hogy boldoggá tegyen bennünket, mint a szerelemtől. Márpedig ez nemcsak a lehetetlenben való indokolatlan hit, de ha családot tervezünk, még csak nem is célazonos. Hiszen ha családba vágtunk bele, akkor az elsődleges cél annak a működtetése, harmóniájának megteremtése. Aminek persze természetes velejárója, úgymond mellékterméke a saját boldogság, ám nem irányvonala. Ha annak mentén haladunk, a családdá fejlődés nem kapja meg a kellő figyelmet.

A családi munkamegosztás terén a mai napig rendkívül nagy az egyenlőtlenség. Az anyák túlterhelése ellehetetleníti, hogy még az apák panaszaira is kellő figyelmet fordítsanak, és meglévő terheiket még a párjuk boldogságának építésével is megspékeljék. Az ő boldogságuk viszont a férj minden erőfeszítése ellenére sem valósulhat meg, hisz még ha kellő elismerést és tiszteletet is kapnak áldozathozatalaikért, a túlterheltség nem csökken. (Ennek a problémának a megoldása nélkül egyébként véleményem szerint egyetlen párterápia sem vezethet sikerre).

A birtoklási vágy természetes hozadéka a párkapcsolatoknak, ám kordában tartásának szükségességét és módját már kevésbé ismerjük. Az elvonulás, a külön tér és élettér igénye minden emberben más és más, a mi feladatunk a velünk együtt élőkének a megismerése és tiszteletben tartása. Ez is kialakítható, már ha a családdá válást vállalkozásként szemléljük és nem úgy, mint társunk hozzánk kötődésének legszorosabb kifejezését, a „mindig velem akar lenni” vágyának megpecsételését.

Sokszor gondolom azt, hogy a fentieket tanítani kellene. Én ezt is teszem, csakhogy párterápián, amire nagyon sok esetben szükség sem lenne, ha ennek a tudásnak a birtokában mondanánk ki azt a manapság sajnos egyre ritkábban boldogító igen-t.