parterapia

Közös legyen a kassza a családban, vagy mindenki boldoguljon a saját fizujából? Ebben a kérdésben a párterapeuták mindig óvatosan foglalnak állást, mondván, ennek ez az előnye, amannak meg az, így is jó meg úgy is jó. Mondhatnánk ezt korrekt hozzáállásnak, ám én úgy gondolom, voltaképpen maszatolásról van szó. A pénz ugye kényes dolog, eleve finomkodva nyúlunk a témához, a felek keresetei nem egyformák (erről lentebb szó lesz), a pénz tulajdonképpen magánügy, még az egy cégen belül dolgozók sem tudják egymás fizetését. Ez a magánügy jelleg aztán megmarad a családon, házasságon belül is, terapeutaként ezt mindenképpen így kell kezelni, a felek jövedelme kinek-kinek az intim szférájába tartozik.

Piha! Mert? Nem egy közösségről van szó, nem egy élethosszra kötött közös szövetségről? Tudom, mindig ezt szajkózom, de továbbra is ezt tartom minden jó kapcsolat alapjának: a szemléletet, amely szerint a házasság közös vállalkozás, amelyben a párom a társam, a legfőbb feladatunk pedig ezt a közös vállalkozást virágoztatni, működtetni. Minden más a háttérben van. Én is, te is, mert a boldogságunk alapja többé már nem az egyszemélyes élet. A forrás ezentúl a házasság, a család, hisz abban élve folytatom tovább az utam, ha az nem működik, semmi nem működik. A legfontosabb célom tehát, hogy ez a közös vállalkozás rendben menjen, a társamnak is ez a célja, vállvetve küzdjük át magunkat és gyermekeinket és az élet nehézségein, egymás mellett járjuk be fejlődésünk fokozatait.

Ezzel a szemlélettel azonban a külön kassza igenis összeegyeztethetetlen. Megmarad egy határvonal a két fél között, a „te különálló személy vagy” elidegenítő alapvetése. Mert tiszteletben tarthatjuk a másik magánszféráját, a családtól független célokkal is rendelkező személyiségét, biztosíthatjuk a teret és a magánidőt, igen, ilyenkor nagyon is szükség van erre a „vagyunk mi, de vagy te is, tőlünk függetlenül” hozzáállásra. Ám a szakadatlanul jelen lévő területen, a pénz területén ez idegenséget eredményez, az egy családdá olvadást igenis gátolja.
Nem azt mondom, hogy nem kell a külön „zsebpénz”. Ám ez járjon egyformán. A fizetések vándoroljanak a családi kasszába, amelyből pl. hetente ki-ki kiveszi a maga külön kedvteléseire, szükségleteire szánt összeget (egyforma összeget! Amennyi az egyik "zsebpénze", annyi a másiké is, ha elkölti, ha félreteszi.). Minden más családi ügy, a kiló kenyértől a szükséges új telefonon át a rezsiig.

Hogy eltérő a két kereset? Még inkább közös kassza! A sokszor arcpirító béregyenlőtlenséget férjként, családapaként, szerető társként legalább úgy korrigáljuk, hogy mi magunk egyenlőnek tekintjük a társunkat. Aki ugyanannyit, mi több, többet dolgozik, mint mi. Nem a férjeknek kellene ezt korrigálni, persze. De ha a feleség kevesebbet keres, akkor az egész házasságos-családos vállalkozás kevesebbet keres. Ennyiről van szó, és nem többről, nem arról, hogy eltartjuk a másikat. Ébresztő, közös vállalkozásotok van! Azzal a gazdasági háttérrel, amit ketten együtt biztosítotok. Ki-ki annyit tesz bele, amennyije van. És majd a közösből megkapja, amire csak kizárólag önmagának van szüksége. Hiszen már nem egyszemélyes életutat járunk - ha a közösre fókuszálunk, akkor fókuszálunk a boldogságra.

Tudom, sarkalatos álláspont, ám nem mondhatok mást, maszatolni pedig csupán az etika és a téma kényessége miatt nem fogok, mert az nem visz előre. Közös vállalkozásba vágtál, a közös kassza ennek természetes velejárója. Nem, nem szúrod el a házasságod, és nem vezet váláshoz, ha külön kasszán éltek. Még előnyeit is élvezitek. De a tökéletes családdá alakulás ábrájába belerajzoltatok egy határvonalat, ami ott van, túlléphetetlenül.