parterapia

Régóta vallom, hogy a házasságokkal akkor kezdődnek a bajok, amikor köttetnek. Olyan elvárásokkal vágnak ugyanis bele a felek a -mindig szajkózom- Közös Vállalkozásba, hogy óhatatlanul kudarcra van ítélve a dolog. Hogy melyek ezek? Nagyjából azok, amelyeket a hollywoodi boldogság összetevőiként ismerünk:

- a vásznon összebújnak a párok, és arról ábrándoznak, hogy bárcsak a pillanat örökké tartana

- a nagy szerelemek közös ismertetőjele, hogy sosem kívánnak meg más emberi lényt hozzájuk frigyelt párjukon kívül

- mindig minden percüket együtt töltik

- folyton világ- és egymástmegváltó kérdések megtárgyalása képezi a kommunikációjukat

és úgy egyáltalán: olyan magasan szárnyalnak a szerelem rózsaszín szárnyán, hogy ez a hétköznapi, csúf világ fel sem ér hozzájuk.

Persze minden pár jól tudja, hogy ilyen csak a filmeken van, ám mégis beléjük fészkeli magát az elégedetlenség piszkálkodó kis koboldja: bezzeg az én pasim/nőm az ágyból kikelve rögtön a hűtőszekrényhez nyargal, észrevettem, ahogy a kollégát igenis olyan szemmel fürkészte, örül, ha különvonulhat és a legmagvasabb kérdés, amit megvitattunk az elmúlt időkben, az a szétköpödött szotyihéj a teraszon.
Rendszerint el is hangzik a vád: Hollywood tehet mindenről. Meghamisította a valóságot, nemcsak a modelltestek elérhetetlenné retusáltak, de a párkapcsolati minták is nem létezőek, rózsaszín máz, amit szépen addig csöpögtettek az emberek arcába, míg a rabjaivá váltak, elvárásokat termelt ki, keserű csalódásokkal.

Csakhogy, azt gondolom, másutt kell keresni a probléma gyökerét. Hollywood előtt ugyanis meg lányregények voltak. Hősszerelmes versek voltak. Volt költő, aki úgy írt lángoló sorokat élete végéig, hogy egyszer sem érinthette meg még a ruhája szegélyét sem múzsájának. Elképzelt ideák felé repkedő, a valóság fölé szárnyaló szerelmes szavak töltötték meg a regények, kalendáriumok lapjait, a népdalok édesbús dallamait, a mítoszok isteni magaslatokba törő történeteit.

Ez a habos ködbe, megfoghatatlan ideákba, megvalósíthatatlan nagy szavas eszmékbe öntött érzelemvilág ugyanis az emberi lélek sajátja, egyik fejlődési fokozatának (a kamasz- és ifjúkornak) a velejárója. Bizony, jól olvastad, a kamaszkoré. A lélek pubertásáé, amiből viszont ildomos lenne kievickélni a házasság megkötésére. Az ugyanis két felnőtt ember szövetsége, csakis akkor működik. Két felnőtt, érett lélek közös ügye, akik pontosan tudják, mit várhatnak a másiktól egy kapcsolatban. Igen, suhanhat át a másik fején pajzán gondolat egy vonzó ember láttán. Igen, szüksége van a külön időre, térre, és igen, sokszor olyankor is vágyni fog rá, amikor mi vele lennénk. A kommunikációnk hétköznapiasabbá, az ágyjelenetek visszafogottabbá és ritkábbakká, a titokzatosság ismerősebbé fog válni. És mindez nem rossz, mi több, nem is lényeges: a lényeg ugyanis az élethosszig tartó szövetség, amit ezzel a nagyszerű emberrel kötök meg, akit társamul választottam. Vállvetve haladunk egy közös úton, ahol számos nehézség fog várni, hiszen az élet ilyen, és nekem végig kell járnom – vele, akinek a személyisége napról napra tanulandó feladatom lesz, ahogy közös gyermekeink lelki mélységei is.

Nagy csoda tud ez lenni, ha így történik meg. Vagy ha így döntenek a felek útközben, mert a párterápiákon bizony erre is bőven van példa. Csaknem a válás küszöbén rádöbbennek, hogy hát hiszen csak fel kell nőniük. És megteszik, mert szeretik egymást, mert óvni akarják a gyermekeiket, mert társuk már annyira a másik, hogy ne adják fel, és mégis ő legyen az, akivel az életen végiggördülő közös burkot megalkotják. De ehhez fel kell nőniük. Felnőni pedig nem rossz, csak nehéz. És nem Hollywood miatt, hanem mert a kamaszkor lángolása olyan bódítóan gyönyörű. De hidd el, a felnőttek szövetsége, két lélek egymásba kapaszkodott egysége ugyanez, egy oktávval feljebb.

A gyerek tönkreteszi a házasságot?

Mintha évről évre nőne a baj a válások, a párkapcsolat kialakítása és fenntartása, a jól működő családi élet területein. Mintha a házasságok vagy meg sem köttetnének, vagy ha igen, és még nem váltak el, akkor néma megkeseredettségben élnék egymás mellett az életüket a párok. Ugyan párterapeutaként én azokkal a családokkal találkozom, ahol már mentőövre van szükség, de nem pusztán emiatt látom így: a statisztikai adatok és a közvetlen környezetben tapasztaltak is ezt mutatják. Mindez fokozottan így van a gyerekvállalás és -nevelés időszakában, olyannyira, hogy nem egy páciensemben fogalmazódott már meg a kérdés: a gyerek tönkreteszi a házasságot?

A családdá válás megrengeti az alapokat 
Nem szoktam népszerű lenni a válasszal: igen. Nincs az a kapcsolat, ami ne reccsenne bele a családdá válás terhébe, legalább egyszer, legalább egy kicsit. Általában többször és nagyon. Akik sosem veszekedtek, most semmiségeken is hajba kapnak. A sosem ordibálóktól zeng a lakás, a mindig-törődők elfelejtik még a születésnapokat is, a precízek őrjítően hanyagok lesznek, a szép szavak közé olyan ingerült jelzők csúsznak, amelyekről sosem hittük, hogy hallani fogjuk őket a társunk szájából. Igen, a gyerekvállalás kapcsolatromboló, és van, amelyik kapcsolat kibírja (erősebb alapokon nyugszik, a felek tudatosabbak a védekezésben), van, amelyik nem. Ilyenkor jön (szerencsésebb esetben) a párterápia, ami aztán vagy működik, vagy nem. Sokszor már az első találkozás után megmondom: kár a gőzért, a vonat elment, túl késő bármit is tenni. (Ezzel sem teszek szert túl nagy népszerűségre, viszont cserébe később igazam lehet).

A párkapcsolati műveltségünk katasztrofális 
A szomorú az egészben, hogy mindig megelőzhető lett volna a baj. Méghozzá azzal, amivel minden más baj is: tudással. De épp ez az, ami hiányzik. Mondhatni úgy is, a párkapcsolati műveltségünk katasztrofális, ami nem csoda, de erről majd máskor. A lényeg, hogy úgy vágunk bele életünk legfontosabb útjába, hogy gőzünk sincs, merre tartunk, és nem viszünk semmit magunkkal. Illetve az még istenes lenne, ha semmit nem vinnénk, de még meg is pakoljuk magunkat irracionális elképzelésekkel (tehát elvárásokkal). És aztán minden ezen bukik el.

Ezért nem működnek a házasságok 
Én a legfontosabb hiányosságokat a következőkben látom: 

Amikor életünk társát választjuk, elfelejtjük emlékeztetni magunkat, hogy az évek során változni fogunk. Nem egyformán és nem egyszerre. Ami most csodás közösséget biztosít, az holnap eltűnhet. És el is fog. Ha mindezzel nem vagyunk tisztában, csak pislogunk majd, hogy „hova lett, az a vidám/vadliberális/nagyvonalú stb. ember, akibe beleszerettem?”. És persze kit hibáztatunk mindezért? A társunkat, akinek volt képe megváltozni.

A szerelem izzó lobogása nem tart örökké, ám akármennyire is tudatában vagyunk ennek, sértetten vesszük tudomásul a csitulás bekövetkeztét. Ha a gyerekvállalás döntését még a kezdeti, lilaködös állapotban hoztuk meg, óriási csalódottsággal állunk a projekt kellős közepén. Felelős? Ha másképp nem is, tudat alatt általában a szerelem tárgya, aki lám, olyanná lett, hogy már nem tudja felgyújtani a lángot.

Annyira varázslatosan hangzik, hogy kettőnkből egy lesz, a szerelmünk egy új emberi lényben teljesedik ki. Csakhogy az a lény enni, sírni, kimeríteni, birtokba venni, elnyomni fog, még ha cserébe a legszebb kötődést nyújtja is. És egy nagy tévedés van itt is: nem a szerelem beteljesedése valósul meg a gyerekkel. Annál mérhetetlenül nagyobb súlyú dolog következik be: a családdá válás. Ez gyakorlatilag átlényegülés. Úgy döntünk, hogy az életet és a személyiséget, amit eddig éltünk és akik eddig voltunk, lezárjuk. Belekezdünk egy, az eddigiektől nem független, de minőségében teljesen újba. Mindezt azzal az emberrel, akit választottunk, és azzal a gyermekkel, gyermekekkel, akiket kapunk. A szerelem beteljesüléséhez ennek nincs köze, ez egy másik dimenzióba való ugrás, és egy vállalkozás kezdete: a társunkkal együtt felépítendő családé.

Ám ritkán gondoljuk át ezt így. Helyette ott állunk kiüresedve, ordító gyerekkel és összezúzott álmokkal. Naná, mert az álmaink nem erről szóltak. Nem azon merengtünk, milyen nagyszerű vállalkozássá is fejlődik majd a családunk a sok-sok belefektetett munkának, az egymás melletti kitartásnak, elmélyülő ismereteinknek köszönhetően. Ha ilyen álmaink lettek volna, a tetteink is ilyen irányokba mutattak volna, s nem egy válás kellős közepén találnánk magunkat. De nem, az álmok összetörnek, mert lankadatlan szenvedélyről, kizárólagos figyelemről, szerelmes összeolvadásokról szólnak.

Egyik emberi kapcsolattól sem várjuk el olyan erősen, hogy boldoggá tegyen bennünket, mint a szerelemtől. Márpedig ez nemcsak a lehetetlenben való indokolatlan hit, de ha családot tervezünk, még csak nem is célazonos. Hiszen ha családba vágtunk bele, akkor az elsődleges cél annak a működtetése, harmóniájának megteremtése. Aminek persze természetes velejárója, úgymond mellékterméke a saját boldogság, ám nem irányvonala. Ha annak mentén haladunk, a családdá fejlődés nem kapja meg a kellő figyelmet.

A családi munkamegosztás terén a mai napig rendkívül nagy az egyenlőtlenség. Az anyák túlterhelése ellehetetleníti, hogy még az apák panaszaira is kellő figyelmet fordítsanak, és meglévő terheiket még a párjuk boldogságának építésével is megspékeljék. Az ő boldogságuk viszont a férj minden erőfeszítése ellenére sem valósulhat meg, hisz még ha kellő elismerést és tiszteletet is kapnak áldozathozatalaikért, a túlterheltség nem csökken. (Ennek a problémának a megoldása nélkül egyébként véleményem szerint egyetlen párterápia sem vezethet sikerre).

A birtoklási vágy természetes hozadéka a párkapcsolatoknak, ám kordában tartásának szükségességét és módját már kevésbé ismerjük. Az elvonulás, a külön tér és élettér igénye minden emberben más és más, a mi feladatunk a velünk együtt élőkének a megismerése és tiszteletben tartása. Ez is kialakítható, már ha a családdá válást vállalkozásként szemléljük és nem úgy, mint társunk hozzánk kötődésének legszorosabb kifejezését, a „mindig velem akar lenni” vágyának megpecsételését.

Sokszor gondolom azt, hogy a fentieket tanítani kellene. Én ezt is teszem, csakhogy párterápián, amire nagyon sok esetben szükség sem lenne, ha ennek a tudásnak a birtokában mondanánk ki azt a manapság sajnos egyre ritkábban boldogító igen-t.