Régóta vallom, hogy a házasságokkal akkor kezdődnek a bajok, amikor köttetnek. Olyan elvárásokkal vágnak ugyanis bele a felek a -mindig szajkózom- Közös Vállalkozásba, hogy óhatatlanul kudarcra van ítélve a dolog. Hogy melyek ezek? Nagyjából azok, amelyeket a hollywoodi boldogság összetevőiként ismerünk:
- a vásznon összebújnak a párok, és arról ábrándoznak, hogy bárcsak a pillanat örökké tartana
- a nagy szerelemek közös ismertetőjele, hogy sosem kívánnak meg más emberi lényt hozzájuk frigyelt párjukon kívül
- mindig minden percüket együtt töltik
- folyton világ- és egymástmegváltó kérdések megtárgyalása képezi a kommunikációjukat
és úgy egyáltalán: olyan magasan szárnyalnak a szerelem rózsaszín szárnyán, hogy ez a hétköznapi, csúf világ fel sem ér hozzájuk.
Persze minden pár jól tudja, hogy ilyen csak a filmeken van, ám mégis beléjük fészkeli magát az elégedetlenség piszkálkodó kis koboldja: bezzeg az én pasim/nőm az ágyból kikelve rögtön a hűtőszekrényhez nyargal, észrevettem, ahogy a kollégát igenis olyan szemmel fürkészte, örül, ha különvonulhat és a legmagvasabb kérdés, amit megvitattunk az elmúlt időkben, az a szétköpödött szotyihéj a teraszon.
Rendszerint el is hangzik a vád: Hollywood tehet mindenről. Meghamisította a valóságot, nemcsak a modelltestek elérhetetlenné retusáltak, de a párkapcsolati minták is nem létezőek, rózsaszín máz, amit szépen addig csöpögtettek az emberek arcába, míg a rabjaivá váltak, elvárásokat termelt ki, keserű csalódásokkal.
Csakhogy, azt gondolom, másutt kell keresni a probléma gyökerét. Hollywood előtt ugyanis meg lányregények voltak. Hősszerelmes versek voltak. Volt költő, aki úgy írt lángoló sorokat élete végéig, hogy egyszer sem érinthette meg még a ruhája szegélyét sem múzsájának. Elképzelt ideák felé repkedő, a valóság fölé szárnyaló szerelmes szavak töltötték meg a regények, kalendáriumok lapjait, a népdalok édesbús dallamait, a mítoszok isteni magaslatokba törő történeteit.
Ez a habos ködbe, megfoghatatlan ideákba, megvalósíthatatlan nagy szavas eszmékbe öntött érzelemvilág ugyanis az emberi lélek sajátja, egyik fejlődési fokozatának (a kamasz- és ifjúkornak) a velejárója. Bizony, jól olvastad, a kamaszkoré. A lélek pubertásáé, amiből viszont ildomos lenne kievickélni a házasság megkötésére. Az ugyanis két felnőtt ember szövetsége, csakis akkor működik. Két felnőtt, érett lélek közös ügye, akik pontosan tudják, mit várhatnak a másiktól egy kapcsolatban. Igen, suhanhat át a másik fején pajzán gondolat egy vonzó ember láttán. Igen, szüksége van a külön időre, térre, és igen, sokszor olyankor is vágyni fog rá, amikor mi vele lennénk. A kommunikációnk hétköznapiasabbá, az ágyjelenetek visszafogottabbá és ritkábbakká, a titokzatosság ismerősebbé fog válni. És mindez nem rossz, mi több, nem is lényeges: a lényeg ugyanis az élethosszig tartó szövetség, amit ezzel a nagyszerű emberrel kötök meg, akit társamul választottam. Vállvetve haladunk egy közös úton, ahol számos nehézség fog várni, hiszen az élet ilyen, és nekem végig kell járnom – vele, akinek a személyisége napról napra tanulandó feladatom lesz, ahogy közös gyermekeink lelki mélységei is.
Nagy csoda tud ez lenni, ha így történik meg. Vagy ha így döntenek a felek útközben, mert a párterápiákon bizony erre is bőven van példa. Csaknem a válás küszöbén rádöbbennek, hogy hát hiszen csak fel kell nőniük. És megteszik, mert szeretik egymást, mert óvni akarják a gyermekeiket, mert társuk már annyira a másik, hogy ne adják fel, és mégis ő legyen az, akivel az életen végiggördülő közös burkot megalkotják. De ehhez fel kell nőniük. Felnőni pedig nem rossz, csak nehéz. És nem Hollywood miatt, hanem mert a kamaszkor lángolása olyan bódítóan gyönyörű. De hidd el, a felnőttek szövetsége, két lélek egymásba kapaszkodott egysége ugyanez, egy oktávval feljebb.
Utolsó kommentek